A fázó lélek önmagába réved,
s a lámpa kétes, kancsal lángja bolyg,
mint őszutói, sápadt, lomha hold.
Minden helyütt csak éj, kísértetek,
örök homály, nem ismert, szörnyű tenger,
miben az ember sírva hentereg
vérző szemekkel, megkötött kezekkel.
Kosztolányi