Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok Nem hiszek semmiben.
Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!
Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rámsötétedő,
a világárva papundekliban.
És egyedűl a feneketlen ágyban.
És egyedül a párnáim között.
Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.
Pilinszky
Ez így teljes, és gyönyörű
A végtelen magányossága legyen az tenger vagy anyaföld, akár a lélek. Csend, időtlenség és az egyedüllét világa. Csodás vers, fájdalmas. Harmónia a kép visszafogott színei, a halvány formák sejtelmei, keréknyomok, apró rögök és egy magányos palánk zaj, labda, fiatalok nélkül.
Szép.