Alkony

A gonosz idő hogyan őröl:
Aki víg volt, most szomorú.
Temetés lett az esküvőből,
Virágfüzérből koszorú;
Meghaltak mind, és eltemettük,
Ketten mar adtunk: te, meg én –
S el-elgondolkodunk felettük
A szürke alkony idején.

Dsida

Egy gondolat “Alkony” bejegyzéshez

  1. Igazán szép, szomorú ölelkezés a ködben, alkonyban, a kép a szöveggel. Telitalálat. Finom, csendes összesendülés, az elmúlásról elmélkedés versben és képekben. Még a verset keretbe foglaló képek is illeszkednek, hiszen a zárókép távolodó, szürkeségbe olvad.
    Meglepő, de mégsem idegen, a két, kissé megfáradt, megviselt olvadófélben lévő hóemberpár – “Ketten maradtunk: te meg én, -” de mi is követjük az elmenőket.
    Tetszik.

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.