Eső

Állok, lábamnál tócsa nő
a pocsolyához – az a dolga.
Bevont farokkal bú elő
az eb, hogy lábam megszagolja.
Kövér az ég, az üdv a gondja,
pislog, dagad a püspök dombja,
fütyülnék s számra pára jő –
hát megfontoltan, mint a dudva,
gőzölgök szépen, komolykodva,
révedek én is, révedő.
Fütyültem könnyedébb koromba…
Esik, hogy nőjön sár meg bodza,
csak egy hűvösen heverő
répa, egy jámbor meszelő
meg én hallgatjuk gondolkodva.
Lassudad, országos eső
hulló hajamat panaszolja.

J. A.

Egy gondolat “Eső” bejegyzéshez

  1. Szép a vers. melankólikus és köszönetet mondó az életet adó esőért. Mintha eső-Isten mghallotta volna a fóhászt, az országos, csendes langy meleg eső utánit. Ez a csendes eső gondolkodásra késztet, csábít, mint a verset illusztráló, a verssel párbeszédbe bonyolódó képi megfogalmazás. Gondolkodásra hív a tükröződés, a tócsa, a csillogás, a formák . a kő és az élet jelenléte. Ember és madár “állok, lábamnál tócsa nő a pocsolyához – az a dolga.” Az eső szürkesége a képet is uralja, míg a kevés kék és piros szín, mint a versben a füttyszó a játékosságot sugallja.

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.