Egy gondolat “Memento mori” bejegyzéshez

  1. Dicsőséges temploma az építészetnbek (vagy inkább az építésznek?), a tudománynak és a magyarságnak. Az entré – a belépés – még magán viseli a kezdet jegyeit. Hallani az ünneplést, a zsibongást, a kivételezettség érzését. Oldalról, már kissé szerényebb, megpihenő, de a tekintet még a magasban látja a kúpokat, a kupolákat, amott obeliszk, a oszlopok, szimbólumokkal, tornyok, bástyák, s amit kartok. Mondjuk stilizált ceruzát? Ha a lábunk alá nézünk, akkor a stilizált mozaikok, csíkok, geometrikus formák szürke, többnyire töredezett darabjait látjuk, a résekben kinő a fű, a gaz. Bikák, szörnyek vigyázzák a föld szintjét, az elmúlást. De van itt elhagyott raktárra vagy gyárépületre emlékeztető épület, külső vaslétrával, a másik oldalon ellenpontként lefolyó növény-függönnyel.
    A birodalmon, amelynek már elmúlt fénykora, amelynek épületei, díszei kopmnak, felújításért kiáltanának, ha volna hangjuk. Hangot a fotóművész kölcsönöz nekik. Utak, utat mutatók a semmibe vesznek. Régi nyomókaros kút, graffiti, elhanyagolt környezet. persze tudom, tél van. Ahogy a képekt nézem, a korhadt fa, a foszló vakolat, stilizált mozaik kövek, amelyek mintáját a hódító növényzet gazdagítja. A természet lassan visszahódítja, amit elvettek tőle . Az utolsó képek már távolodva néznek z egykor fényességes szellemi központra. A mester életművében bizonyára ott szerepel a nagy mű. Rajongói ide, ma már nem járnak ki, bár ezek a képek tanmúk, a gyors halálra emlékeztetnek, az elmúlásra. Egy elkektikus birodalomra. Memeto mori.

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.