Múlandóság kertje

Kinokkal és kinokra szűlt anyám,
de mondd, barátom: ér-e valamit
egyik napból másikba halva lassan
megérni s észrevétlen elrohadni?
Valamikor azt hittem, hogy sokat
fogok használni, sokat ártani, –
ma már látom, a sorvasztó idő
túlgyorsan arcomra öregedett
s máris kikezdte szemem erejét.
Homlokom lelket hordozott, de most
– céltalan hús-, csont- s ideggép – irígylem
kis húgomat, aki már visszatért
a semmiségbe, és keserüen
nézek a tétlen jövendőbe, mert
– mert mondd, barátom: ér-e valamit
egyik napból másikba halva lassan
megérni s észrevétlen elrohadni?

Szabó Lőrinc

Share

2 thoughts on “Múlandóság kertje”

  1. a pillanat tört része is pillanat – idő nem marad.
    most megragadtam mégis abban, és tágítom őt, a nemlétező időt.
    beleszobortam a szobrokkal magam e képes beszédbe, és tapadok a képre még élve, még remélve valamit.
    de nem enged el a kő, állítsátok meg valahogy! – ne múljon most idő.
    ne ketyegjen óra, ne lássam a laptopon, maradjon meg ez a hajnalom.
    maradjon meg a belém vésett képanyag, süllyedjek vele vákuumtérbe,
    örök éjbe, ráégve egyik testporcika-létbe, és legyek én is ölelő kő,
    férfierő, amely beleégve a nem múló időbe, örökké lapul a vadul karcos figuramagányban,
    társas létezésben – fotós, testtömegek, valaholi szerelemerők, kinyíló temetők,
    dermedt kőmosolyok, kínok, kőszobrok, kősírok – sírok.
    gy.

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.