Mint egy alélt vándor, midőn fele utján
Csüggeteg szemmel néz hátra, majd előre:
Mielőtt e rögös pályát tovább futnám:
Hadd nézzek a multra, nézzek a jövőre.
De kopár, sivatag jövőm láthatára:
Mért fussak felé, ha nem igér enyhűlést!
Megtompult kebellel, szemeim bezárva,
Óhajtom magamra a megsemmisűlést.
Arany János
Zúgva száll mint a győzelmi zászló, hősivé lett a sok büszke év, hosszú évek tüzében parázsló hős utadra napunk visszanéz. Örökkön győz e had, legendák hőse vagy, nagy múltad emléke tündököl le ránk, kit népünk úgy szeret, nagy hősi hadsereg, rajongva így köszönt Szovjet Hazánk, rajongva így köszönt Szovjet Hazánk!
Alszik a vén, kiszolgált zongora.
Megkopott, vedlett billentyűi sárgák,
unott pókok lakják és bús bogárkák,
redves fáján évtizedek pora.
Elmúlt az áldott, szép zene kora.
Feltámadását mindhiába várja.
Más ritmustól döng vad fiúk gitárja.
Alszik a vén, elárvult zongora,
álmodik – és álmában boldog újra:
lehangolt húrja megfeszül, a lomha
billentyükön egy lány tíz karcsu ujja
futkározik, s az elámult szobán át
az idegen világba csengve-bongva
áradnak régi, álmatag szonáták.
Jánosházy György
Ezen az elhangolt, rossz zongorán
játszottál másképpen is hajdanán.
Feketét másképpen váltotta a fehér,
a hajnalt nem féltük így, hogy ideér
Sétálj, sétálj az ujjaddal ! Fekete, fehér.
Tétovázz csak, míg a hajnal fehér színben ideér!
Sétálj végig az ujjaddal ! Fekete, fehér.
Játszd el azt, hogy …
Játszd el azt, hogy …
Bereményi-Dés-Udvaros
A falon, az ágakon, a földön és a fákon, a lengedező indákon és kacsokon eláradt mindenfelé a tündéri apró kis levelekből összeszőtt zöld fátyol és a pázsiton, a buja fűben, a fák alatt és a lugasok kőedényeiben, itt-ott-am ott, mindenütt nyiladozott lengedezett a tömérdek arany- meg bíbor-, meg fehérszínű virág, fej ük fölött a fák m utogatták rózsás és fehér bimbóikat, a levegő telve volt röpkedő pillékkel, édes madárfüttyel, meg zümmögéssel, meg illattal, százféle illattal. A nap pedig úgy öntötte rájuk meleg sugárözönét, mintha szerető kéz simogatná arcukat.
Burnett
…egyiket is, másikat is a maga teljességében kell megízlelnünk, a maga tisztaságában, anélkül hogy megpróbálnánk vegyíteni őket. Az örömmel: lelkünkbe hatol be a világ szépsége. A fájdalommal: a testünkbe…. Testünknek minden iskolát ki kell járnia. A testi érzékenység szintjén egyedül a fájdalom teremthet kapcsolatot azzal a szükségszerűséggel, mely a világ rendjét alkotja; mivel az öröm nem foglalja magában a szükségszerűség élményét.
Simone Weil
Kiállításmegnyitó K11:
Art WALL 101 Posters Exhibition
Vasvári László Sándor
