Partra vetve, feledve

Én nem tudom, hogyan, mi volt. A locska őselem,
a víz kihűlt és nagy hideg zuhant rám hirtelen.
Szívemből rémület szökellt, mint bokorból a vad,
kiáltottam vón s keserűn szájon vágott a hab.
A hátam mögött szüntelen valami ordított.
Iszonyúbb volt, mint óriási tarajos gyíkok
csordája, az a tenger ott s én küzdöttem vele,
elfeledtem, hogy mit sem ér az ember élete.

J. A.

Share

One thought on “Partra vetve, feledve”

  1. Érdekes, hogy a víz kihűlt, eltűnt, de a szárazra vetett megfeneklett csónak üvölt a csendben a féelemtől, a rémülettől, a magánytól. Még őrzi a víz kékjét, tán ez ad reményt a békés hullámok visszatérésére, a normalitás igéretére, mert enélkül mit sem ér az élet, ha ezt még annak lehet nevezni. A beszűrődő gyenge fény, az apró zöld levelek az avarban az élet közeledtét jelzi. Kép és szöveg kézenfogva bátorítják egymást.

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.