Kőszív

Sokat türél már, még csak ezt, kebel,
Csak ezt viseld el, aztán megdicsérlek,
Azt mondom: kő vagy, nem kő: vashalom,
S vasnál keményebb gyémántszikla vagy.
Hiszen te ösmered már, ami fáj,
Ösmerd meg azt is, ami lelket öl,
Ösmerd s viseld el, mint kell férfinak.
S ha majd keménnyé lettél, mint vas ék,
Hideggé, mint a századok jege,
Beléd egy szív lesz eltemetve mélyen,
Egy szív, mely véres lángban úszva élt,
S most hogy kihalt, csak forró hamva van.
Ennek leszesz, te keblem, sírlaka,

Vörösmarty

Fényálom

Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,
ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.
Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,
van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.
Mi kell még – kérdik -, nem elég?
Örülök persze – szólanék,
de csak a fejem ingatom.
Állok némán – és álmodom.

Kányádi

Halottasház

Egy alagút jutott eszembe, messzi, magános és mindentől külön. –
Berobogna éltem suta vonatja, s egyideig sötétbe lehetnék,
Szégyentelenül, egyedül. Mint aki mindenből kiment már! Mint a halott!
Ott felszakadna és felfakadna még egyszer ami egyetlen igaz bennem.
Jaj, könnyítő könnyek uán hova, hova kell mennem?
Mért mondom most: “Régi halottasház, siket harangszó, gyermeki szorongás?”
Istenem! Hisz csak egy kicsi-kicsi felejtkezést akarnék.
Mert fölégtek mögöttem a hídak, és odaát maradt mindenem nékem.

Kaffka Margit

Strandszezon

Sírok, szemem már lobos
A sok égő könnytül,
Kis pavilon, szép dobos,
Sírva válok öntül,
Hol fogok én ezután
Nyári szezont nyitni
S nyári kiszolgáláshoz
Semmit se konyítni?

Tóth Árpád

Nagyvárosi Tarzan

(a szerelem hálójában)
szívünk a gépek hálóján remeg
én Tom vagyok te Meg
bár csüggenénk a természet csecsén
én Tarzan te Jane

Varró Dani

Rácsodálkozás

Uram, meddig, mert mi kezdünk
torkig lenni a te végtelen jóságoddal
Csak egy kicsit lennél esendőbb,
csak egy kicsit gondolnál a látszatra
meg az illendőség re, de nem,
fütyülsz az egész renomédra,
amit olyan kínkeservesen építgettünk
évezredeken át kártyalapokból.
És odadőlsz az utcapadra,
a koszba, a hajléktalan mellé,
és eszünkbe juttatod, hogy nálunk
pince-padlás teli van cuccokkal,
ő meg két szatyorban hordja az életét,
hogy mi tonnaszámra gyártjuk a szemetet,
és idegesek vagyunk, ha nem szállítják
el azonnal a szép kis házunk elől,
ő meg a mi szemetünkből él, megpróbál
eltakarítani utánunk, lám, mekkora mocskot
hagyunk a Föld nevű táncteremben,
mennyi maradékot hajigálunk ki
fene nagy jómódunkban.

Lackfi

Nemzethalál

A Halál-tó fölött kerengünk
Szép, bátor, büszke madarak.
S a tóban nagy, förtelmes és rest
Kígyó-fejű, éhes halak.
Ezt a bűz-lehü bús tavat
Így is nevezik: Magyarország.

Hiába minden, mind lehullunk,
Húz a Halál-tó: elveszünk.
Hiába lelkünk, lángolásunk,
Szerelmünk, jóságunk, eszünk.
Erőt mi rajta nem veszünk:
Halál-tó marad Magyarország.

 

Ady

Kormányellenesen

a népnek joga van elkergetni a kormányt egy demokráciában is, ha az a népakarat ellenében kormányoz, ha az emberek létérdekét veszélyezteti

Orbán 

Levegőt

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

J. A. – Hobó

Búcsúzás

Ég veletek, barátaim, vége a dal-
nak. Engem most már vár a ravatal.
Kár, hogy így van, jó volna élni még,
másrészt, belátom, ennyi is elég,
nincs rá okom – nem elégedetlenkedem:
tartalmas és szép volt az életem.

Petri

Fekete ország

minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász…
fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.

Babits

Örökkévalóság

Az örökkévalóság éppen azért van örökké, mert semmilyen módon nem hasonlítható össze azzal, ami múlandó változás alá vettetett, átmeneti. Ám az az intenzitás, ahogy a fény befúrja magát a sötétségbe, csökkenni látszik. Folytonossági hiányok lépnek föl szakadások, lyukak, végül a fekete semmi.

Krasznahorkai – Tarr