Sok imbolygó, halk kísértet
lábujjhegyen jön el érted
s pillantván a barna fákra,
gondolsz régi balladákra.
Nappal-éjjel így terül szét
fölötted az egyedüllét,
lassan tompa, fullatag, nagy
csöndbe merülsz, hallgatag vagy,
nem akar a könny fakadni,
sem a szó könnyen szakadni,
mind nagyobb a néma sejtés,
mindig több a mélyre-rejtés,
minden nappal, amit élsz,
több, amiről nem beszélsz.
Dsida
Dsida sorai, annak ellenére, hogy régi balladákat, lábujjhegyen érkező imbolygó kísérteteket idéz és az egydüllétet, a mélyet, sejtést, elmúlást, a képpel együtt sokkal inkább éjjeli táncot, ritmust, lüktetést juttat az eszembe. A sorok zenélnek, a kíkértetek táncához. Olysn, mintha a sejtelmes éjjeli kísérteteket megvilágítaná váratlanul valami fény, és lelepleződnének a lábujjhegyen táncolók. Izgalmas.